Teljesítményszorongás

A teljesítményszorongás több kontextusban is felmerülhet, én most az iskolai teljesítéssel kapcsolatos szorongásról írok elsősorban. A teljesítményszorongás nem más, mint a sikertelenségtől, kudarctól, gyenge teljesítménytől, s ezáltal a megmérettetéstől, versenyhelyzetektől való félelem. Pályafutásom során találkoztam olyan tanulókkal, akik országos és világszinten is nagyon jól teljesítettek, mégis hatalmas kudarcként élték meg, amikor nem első, hanem második, harmadik helyezettek lettek bizonyos versenyeken. Ilyenkor a szorongás tüneteit mutatták. Az köztudott, hogy a stressz különféle testi betegségekhez vezethet, azonban egy stresszes helyzet önmagában nem rossz vagy jó. Ami döntő fontosságú, az az, hogy hogyan reagálunk egy bizonyos szituációra. Míg valakinek egy helyzet, pl. a felelés, megmérettetés akár súlyos szorongást, feszültséget is okozhat, másvalaki kihívásként tekinthet ugyanarra az eseményre; kihívásként, ami lelkesíti és jobb eredményre sarkallja. Nem veszi olyan komolyan a dolgokat, mintha az élete múlna rajta.

A mai társadalomra, világunkra jellemző a teljesítményközpontúság. Sokszor ez az iskolákban sincsen másként, de gyakran hallani, hogy már óvodákban is különböző megmérettetésnek, versenyhelyzetnek teszik ki a kicsiket. Sok mindent kell megcsinálni, sok mindenben és mindenkinek kell megfelelni, túl szoros a napirend, sok a terhelés. Pszichológusként fontosnak tartom, hogy legyen mindig egy kis szabadidő mindenki számára, amikor ténylegesen van idő pihenésre, lazításra - kisgyerekeknél a szabadjáték (úgymond céltalan) is nagyon fontos. Vannak, akik azt hiszik, hogy: " Dehát akkor elkallódik a gyerek, ha nem csinál semmit! Ellustul", esetleg lemarad a többiekhez képest, tanulmányokban, később emiatt kevésbé jó állást kap és még sorolhatnám, rengeteg indok van; holott - mint később majd felnőttként is megtanuljuk - szükség van én-időre, feltöltődésre, hiszen ezáltal tudunk jobban teljesíteni. Ezek az időszakok a kreativitást is fejlesztik, márpedig a kreativitás segít a hatékony problémamegoldásban. Gyakran az önmaguk is maximalista szülők követelnek sokat a gyerekeiktől - hiszen ők is ezt tanulták, ebben nőttek fel. Természetesen a szülők - induljunk ki ebből - , hogy a legjobbat szeretnének a gyerekeiknek, ilyesformán pl. a hozott jegyekkel kapcsolatban is korán kialakulnak az elvárások (pl. ha kitűnően tanulsz, csak akkor vár rád fényes jövő), de ugyanez az iskolákban is megfigyelhetőek, gyakran előfordul, hogy jegyek alapján ítélik meg a tudást, az embereket. Szóval sok minden van, aminek meg kell felelni.

Nagyon jó a pozitív megerősítés, dicséret - csak bátorítani tudom a szülőket, hogy éljenek a jogos dicsérettel és ezáltal erősítsék gyermekeik önbecsülését - azonban azok a gyerekek, akiket otthon folytonos csodálatban, dicséretben részesítenek, előfordulhat, hogy nehezen élik meg, ha nem ők a legjobbak más közegben, az iskolában/óvodában. Szembe kell nézniük azzal, hogy mások is lehetnek jók, sőt akár jobbak, mint ők - és ez feszültséget kelt bennük. Persze az érem másik oldalával is sokat árthatunk: ha valaki sosem dicséri gyermekét, mindenben a hibát látja, folyton elégedetlen a teljesítményével. Mondani sem kell, hogy egy idő után ezek a gyerekek képtelen lesznek felszabadultan viselkedni, és még lehetne sorolni, milyen káros hatással van ez a későbbi  felnőtt életükre is. Az biztos, hogy ez egy ördögi kör: minél inkább szorong valaki, annál rosszabbul teljesít, és minél rosszabbul teljesít, annál inkább szorong. Sok energia és figyelem megy el ilyenkor a szorongás leküzdésére - amit akár a feladatba is beleinvesztálhatna az illető. És ott vannak még az elvárások: ha jól teljesítek, akkor szeretnek; ha nem teljesítek jól, akkor nem viszem semmire/béna vagyok... 

Amikor valaki nem képes alkalmazkodni egy megváltozott helyzethez, stresszhelyzetet él meg: ennek különböző tünetei, jelei lehetnek, pl. alvásproblémák, szédülés, hasfájás, fejfájás, izzadás, remegés, körömrágás. Ezek mindenképpen figyelemfelhívó jelek. Az természetes, ha bizonyos helyzetek félelmet, nyugtalanságot, idegességet váltanak ki, viszont ha ez állandósul, és tartósan fennáll, akkor már kezelni kell. 

Hogyan segíthetünk gyermekünknek, hogy ne szorongjon? 

Segítsük, biztassuk, bátorítsuk a gyerekeinket, éreztessük velük, hogy mi mellettük állunk, és ha egy-egy rosszabb jegyet hoz haza, akkor se dől össze a világ, attól még sokra viheti majd. Dicsérjük meg, ha megtett minden tőle telhetőt (felnőttként is sokszor van, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk és mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szerettük volna, ezt meg kell tanulni elfogadni). Ne legyenek irreális elvárásaink! Ne akarjuk, hogy mindenben ő legyen az első, a legjobb: hiszen ahány ember annyiféle, mindenkiben találni értékeset és ez nem attól függ, hogy első helyezett lett -e a versenyen? vagy sem. Egy gyerek akkor nyílik meg, ha érzi, hogy odafigyelünk rá, és nem ítélkezni, hanem segíteni akarunk neki, hogy tényleg fontos nekünk, nyitottak vagyunk a véleményére, meglátásaira. Szülőként megkérdezhetjük magunktól is: mi az oka/célja, hogy sokat követelünk a gyerekünktől? Hogyan tudnám jobban motiválni, bátorítani őt a stresszelés és túlzó elvárások helyett?

Pedagógusként is tapasztaltam az ún. Pygmalion effektus hatását. E szerint önbeteljesítő jóslatként működnek elvárásaink: ha az embereket úgy kezeljük, amilyen véleménnyel szeretnénk lenni róluk, akkor ők erre reagálva olyanokká válnak, amilyennek hisszük őket. Például rossz tanulókban meglátni a jót, ez csodákra képes. Nem egyszer éltem  meg tanárként, hogy a legrosszabb tanulók év végére jó eredménnyel végeztek nálam. Természetesen nem a két szép szemük miatt :) hanem reálisan, hónapok/év munkájával, és mindezt csupán azzal értem el, hogy megláttam bennünk és a feladatvégzésükben a jót, jogosan dicsértem és bátorítottam őket, szóval ezek valóban működő dolgok. Szülőknek is csak javasolni tudom. Hogy kiegyensúlyozott, boldog felnőtt váljon gyerekeinkből - ez mindenki érdeke. 

Írta: Muskovits Krisztina (pszichológus)